2016. június 22., szerda

Prológus

*Diamant*

  Az élet szar. Pontosabban egy híg, habos foskoktél, melyet csupán csak a mellé adott apró sütemények édesítenek meg.
  A mai nap is pont egy ilyen süti volt. Bár gyűlöltem azt a bolondokkal teli kalickát, amit a kormány intézetnek mert nevezni, most mégis előtte álltam és vártam. Vártam az egyetlen személyre, akiben valaha megbíztam. Arra, akit már egy éve csak egy üvegfalon át láthattam. De, abból amit a havi egyszeri látogatás alkalmával megfigyeltem, ő sem volt jobban, mint én.
  Másfél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egyetlen esemény mennyire el tud cseszni mindent. Normális életem volt; egész jól kijöttem a szüleimmel, a húgommal pedig szinte elválaszthatatlanok voltunk. Egészen addig a napig.
  Hazafele menet egy mentőautó száguldott el mellettem. Bennem azonban fel sem merült, hogy anyám miatt sietett. Viszont amint haza értem, megláttam a méretes járműt a felhajtónkon és az egyenruhás férfiakat, akik egy nőt emeltek be. Anyámat. Apa végig a kezét fogta, szüntelenül szólogatta. Nem is sejthette, hogy soha nem fog válaszolni. A húgom az ajtóban állt, karjait maga köré fonta és tehetetlenül zokogott. Mint később kiderült, minden fáradozás hiába volt. Már nem lehetett rajta segíteni. 
  Ezután apa teljesen összeomlott. Hetente több liternyi tömény szeszt küldött le a torkán, az üvegek apró kupacokban jelezték, hogy merre járt a lakásban. Na igen...és ott volt még az is, hogy a mi drága apucink új hobbijává vált a lányai verése. Képes volt naponta többször is hódolni eme "kedvtelésének". 
    - Rohadék. - motyogtam, és felrémlettek bennem a kép, ahogy megemelte húsos öklék és megküldte felém vagy éppen Aryala felé. Persze ezek után nem győztük elrejteni a sebeket. Még a nyári rekkenő hőségben is hosszú ujjú pulcsiban mászkáltunk, nehogy valaki észrevegye a horzsolásokat, véraláfutásokat. 
  Fél évre anya halálára Aryala összeomlott. Már nem bírta tovább, hogy terrorban élünk és teljesen magába fordult. Persze, apa ezt úgy értelmezte, hogy a kisebbik lánya teljesen megbuggyant és bezáratta egy elmegyógyintézetbe. Kezdetben úgy véltem, hogy jobb lesz ott neki, legalább a napi tortúrától megszabadult. De csakhamar rájöttem, hogy nem menekült ő meg semmitől. Csupán csak másabb dózisban kapja a keserű pirulákat, mint én. 
    - A francba. - morogtam, amint már sokadjára elővettem a telefonomat, hogy ellenőrizzem az időt. - Mi tart eddig?!
  Már jó egy órája a diliház előtt szobroztam, de még semmi. Pedig már ki kellett volna, hogy engedjék. Hisz egy héttel ezelőtt lebeszéltem velük a dolgot, a szentségit! Idegemben fel-alá járkáltam. Az ég - mint idestova fél napja - rendületlenül dörgött, az eső ismét elkezdett szitálni. 
  Ahogy ismét az intézetre emeltem a tekintetemet, az ajtó lassan kinyílt és egy apró alak slisszant ki a kalickából. Ő volt az. Halványan elmosolyodtam ahogy magamban megjegyeztem, még mindig pontosan olyan alacsony, mint volt. Ahogy egyre közelebb jött feltűnt, hogy halvány bőre még fakóbb, szinte már ijesztően. Az alkata is közelebb volt a csontvázakéhoz, mintsem egy egészséges 18 éves lányéhoz. Kócos hajába bele-bele kapdosott az erősödő szél, tekintete a környéket pásztázta. Ugyanazt a rövid ujjú felsőt és farmert viselte, mint aznap, amikor idehozták - és bizony néhány helyen igencsak szűk volt az a póló -.
  Előttem két lépésnyire állt meg. Pillantását még utoljára végigfuttatta a fákkal övezett parkolón, majd egyenesen rám emelte. Mélyen a szemembe nézett, pont úgy, mint régen. Mindig úgy gondoltam, azok a zafír kék szemek egészen a lelkemig képesek hatolni. Csak nézett, majd ajkai lassan elváltak egymástól.
    - Köszönöm. - suttogta halkan. Szeme sarkában apró könnycseppek jelentek meg, majd lassan legördültek világos arcán. Soha nem szerettem, ha valaki előttem bőgte el magát. Számomra a könny a gyengeség jele volt, ezt a luxust pedig egy magam fajta nem engedhette meg magának. Ám, most mégis. Attól, hogy sírni láttam összeszorult a szívem. 
    - Ó, a fenébe is! Ne csináld ezt velem kölyök! - mondtam és szorosan magamhoz öleltem. Nem voltam ölelkezős fajta, de ez most helyén valónak tűnt. 
    - Hiányoztál Diamant. - motyogta a felsőmbe, ahogy szorosan hozzám bújt. Hiába, mindig is olyan volt, akár egy kismacska. Imádott egy biztonságot jelentő kis zugba bekucorodni - ami jelen pillanatban a karom volt -. Sőt, régebben még dorombolt is. Komolyan.
    - Te is nekem, húgi. - vallottam be. Még néhány néma másodpercig így maradtunk. Végül elhúzódott. - Jobb már?
    - Ühüm. - bólogatott. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami a következő pillanatban el is tűnt. Pici szemöldökei összeszaladtak, látszott, hogy valami szöget ütött a fejében. - És, most mi lesz? Van valami terved?
    - Ó, nekem nincs tervem, kölyök. - feleltem egy sunyi mosollyal. - Nekem tényeim vannak.
    - És mik azok a tények? - kérdezte gyanakodva. 
    - Hát - kezdtem. Átöleltem a vállát és lassan a közeli buszmegálló felé tereltem. -, most hazamegyünk. - majd, amint megláttam riadt tekintetét, hozzátettem - Ő nincs otthon. Már három hónapja rutinszerűen a kocsmában időzik esténként. Ami azt jelenti, hogy van még legalább 6 óránk, amíg hazatámolyog. 7
  Pár percig kétkedve nézett rám; bár ezt nem csodáltam. Látszott, egyik porcikája sem kívánt találkozni az alkoholista apánkkal. 
    - Rendben. - egyezett bele végül. - És utána?
     - Utána betoljuk a sajtburgereket, ami a táskámban van, összeszedünk mindent, ami kell és felszállunk a legközelebbi buszra, ami a Sziklás-hegységbe visz.
    - A Sziklás-hegységbe? 
    - Aham. 
    -  És mi a rossz sebet fogunk mi ott csinálni, Diamant? - kérdezte, egyik szemöldöke kétkedően felfelé ívelt.
    - Hát, az egyik drága rokonunk hajlandó befogadni minket. - mondtam, majd szembe fordultam vele. - Itt hagyhatunk mindent és egy teljesen új életet kezdhetünk.
    - Igen. - felelte mosolyogva. A tekintete egy pillanatra elrévedt, majd ahogy visszatért a valóságba, még jobban elvigyorodott. - Lehetne egy kérésem?
    - Persze. - válaszoltam könnyeden. 
    - Fesd be a hajam fehérre. 
  Az első percben azt hittem viccel. Ám, ahogy teltek a másodpercek, egyre jobban tudatosult bennem, hogy halálosan komolyan beszél.
    - Ez komoly Aryala?  - bólintott. - De miért pont fehérre?
    - Mert szeretnék tiszta lappal indulni. - vigyorogta.
    - Ne. - nevettem az agyzsibbasztó humor hallatán. - Okés. Ha tényleg szeretnéd, hazafelé beugrunk és veszünk hajfestéket. Ha sietünk, lesz időm megcsinálni neked.
    - Éljen! - ugrott vidáman a levegőben, akár egy túlpörgött kisgyerek. Majd karon ragadott és a megálló felé kezdett vonszolni. - Gyere Diamant, siess már! Hófehérke akarok lenni, és minél hamarabb!

Tartalom:



1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész





6. rész
7. rész
8. rész
9. rész
10. rész